MESSZE IDEGENBEN

Messze idegenben, a zúgó tenger partján,
Fényes fogadóban ettem a vacsorám.
Lányok kínálgatták hozzá a kenyeret,
Én is vettem egytől, halvány volt, remegett.

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Nem tudtam mi bántja, mért könnyes két szeme,
Megsajnáltam nagyon, fájhatott a szíve.
Aki csak ránézett nem vélhette másra,
Szerelem hervassza, szíve sóvárgása.

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Szép volt, szép volt a lány, itta a magyar szót,
Megállt asztalunknál, szólt volna, mégse szólt.
Csak nézett vergődve, majd könnye megeredt,
Letörölte könnyét, úgy adot kenyeret.

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Míg a pénzt váltotta, és búsan visszaadott,
Felnézett egy szóra: ˝Én is magyar vagyok.˝
Könny, meg a magyar szó testvért hozott közénk,
Tudtuk már mi bántja, mért jött sírva felénk.

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Szava, mint a könnye megeredt és csengett,
Elmondott magáról örömében mindent.
Hogy álmában eljár minden éjjel újra,
A virágos, dombos áldott Dunántúlra.

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Mindene megvolna, soha nincs panasza,
Mégis számolgatja mikor mehet haza.
Nem nyughat a szíve, csak hazai tájon,
Illatos, virágos, szép Magyarországon.

Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

Addigis míg jöhet, azt üzeni velünk,
˝Minden más kenyérnél jobb a mikenyerünk.˝
Mikor ezt kimondta, ráborúlt a falra,
S kínját belesírta egyetlenegy jajjba.