MÉZESKALÁCS

Tátongó bombatölcsér,
Szülői házuk helyén.
Így jött Szenteste '44.

Tízéves sincs és árva,
A légnyomástól kába.
Kevés neki egy Üdvözlégy.

Kilőtt tankok közt sétál,
Kihalt utcák kövén jár.
Ment, míg egy régi bolthoz ért.

Fázott és nem volt pénze,
Sóvárgó szemmel nézte
Az ő kis mézeskalács szívét.


Lelencek közé zárták,
Fejét kopaszra nyírták,
Jéghideg vízben fürdették.

Titokban minden éjjel,
Ágya mellé letérdel.
Imádkozik a kis szívért.

Öt év gyorsan elrepült,
Gyerekből ifjú serdült,
Amikor szélnek eresztették.

Gyalogolt sínek mentén,
Tehervonat tetején.
Ment, míg a régi bolthoz ért.


Mintha csak várta volna
Még Pest ostroma óta
A szív, hogy végre megvegyék.

Levette és csak nézte,
Úgy fogta két kezébe,
Hogy szinte hozzá sem ért.

A szív nem is sejtette,
A fiú hogy szerette.
Vigyázott rá, ne törjön szét.

Ma is egy kis fiókban,
A szív még meg-meg dobban,
De a fiút eltemették.